Pangloss Mester blogja

Hajrá Magyarország!!! Aki esetleg nem érti, hogy mi van: hát franciabox európa bajnokság, amin kis hazánk is képviselteti magát.

Először is: túl vagyok az érettségin.

Magyar:         80%, 5
Matek            92% 5
Történelem: 74% 4
Angol             94% 5
Fizika:            89% 5

A történelemtanár jól megszívatta az egész osztályt, de kifogásokat nem keresek, még ez az eredmény is reális a tudásomat tekintve, csak azért bosszankodom, mert most kivételesen jól szerepeltem, csak ő a kis világában kitalálta, hogy még egyszer utoljára megszívatja az osztályunkat, és: sikerült neki. Gratulálok, Tanár úr! Na nembaj, végülis csak a színötös érettségimet buktam el emiatt.

De legalább az érettségit megünneplendő Eglárral és Kryx-el összeszervezett piálás jól sikerült. Talán túl jól is. Én kissé atomrészeg lettem, aztán nekiálltam lelkizni össze-vissza, a felére sem emlékszem, de arra az egyre igen, hogy elegem van már a kertelésekből, meg burkolásokból: innentől kezdve bárki akar mondani bármit nekem, akkor a szemembe, és sehova máshova. Itt vagyok, elérhető vagyok, meg lehet találni.

Na lelki problémákon túl az előző bejegyzésben írt lelkiállapotok továbbra is fennálnak, vagyis vigyorgok, mint a vadalma, és az egész kibaszott érettségit is letudtam, és bár lehetett volna jobb is, már nem nyomja a vállamat. Nyári szünet van, baszod.

Pozitívat.

Ma erős voltam. Ma segítettem apámnak, bátyámnak, és húgomnak. Véreim ők, mégis néha oly távol érzem magam tőlük, mint amennyire emberek távol érezhetik egymást maguktól. Mondhatsz időt, kilométert, eszmét, vagy bármit, de nincs nagyobb távolság, mint amikor két ember ül egymással szemben, néz egymás szemébe, és nem lát mást, csak az ürességet. És nincs mit mondani. A szavak meghaltak, és megáll az idő. A végtelen kilométerek négy szem közé bezárulnak, és az eszmék mind értelmüket vesztik. Nincs arra eszme, amely ezt megmagyarázni tudná.

Sok a férfi ereje. Alkot, eszméket szül, és robogva szeli át a kilométereket a maga alkotta gépen, mely többre hivatott egyszerű járműnél: a végtelent zárja be egy robbanómotorba. Mindezt persze olyan rövid idők alatt, hogy maga alá gyűri, és szinte időn kívül létezve teszi meg ezt. De nincs az a gép, amely megoldja azt a jéghideg tekintetet, amivel néztek ma rám. És persze... persze, mivel talán viszonoztam azt. Sok mindent láttam életemben, de magamat sose.

Pár szóval megoldottam a csendet. Beszédbe elegyedtem apámmal. Egy kis kitérővel had adózzak Latinovits Zoltán géniuszának. Azt hiszem, az örök klasszikusra, az ezerszer elcsépelt Hajnali részegség című versre innentől kezdve csak úgy tudok emlékezni, hogy a kegyetlen, ittas, durva apámmal, mely igaz gyermekének soha nem tartott engem, együtt, egymás vállán zokogva, könnyeinket nyelve, sós ízzel szánkban szavaltuk a harmadik sortól az egészet.

Akik ismernek, tudják, hogy milyen perverzióval szeretek verseket szavalni. Igen, néha évtizedekre, évszázadokra elválasztott embereket, kiknek hamvai ünnepélyes koporsókban nyugszanak felszentelt helyeken, mint oly sokszor: apámat. Köszönöm, Kosztolányi, József Attila, és Szabó Lőrinc. Olyan jeget olvasztottatok fel három versre kiszabott negyed órátok alatt, mely a világtörténelemnek talán apró, jelentétkelen lábjegyzete sem lehet, azonban én jelentéktelen lelkem tragédiáját szintén ilyen lábjegyzetté zsugorítottátok.

A megváltás nem állt meg, nem lassult. A húgom, aki nem áll a helyzet magaslatán, és ezt kamaszi céltalan lázadásával (mely nem összekeverendő a lélek lángoló lázadásának magasztos gyönyörűségével, mellyel a sírig kitartok), és mindent felülről ugatott le nem ember módjára, sós ízű köszönömöket remegő hangon mondott nekem, amiért beszéltem vele.

A bátyám, ki mindig érthetetlen művészlélek volt, és szóvirágainak hieroglifájába rejtett mindent, márha egyáltalán hajlandó volt szóba állni... nos, ezt is sikerült megfejtenem. Fölálltam, ránéztem testvéreimre, apámra, a húsra és vérre, melyből vagyok, és melytől nem olyan vagyok: Ez így nem mehet tovább. Nem bújhatunk ostoba mindenné fölkent sértések mögé, és nem tarthatjuk meg többé fájdalmainkat magunknak. Világaink lehet összedőltek, de egymásra estek, és egymásnak nyújtanak támaszt.

Az üres fagyos tekintet fekete szembogarai mögé lassan beúszott némi jelentés, némi érzelem, melyet már nem csak magamban láttam, hanem a másban is. A húgom megszűnt dühöngő lázadó őrült módjára viselkedni velünk, apám engem választott a bor helyett, és hogy a bátyámmal miket beszéltem meg annyi év után, az maradjon meg a konyhának.

Sok minden megvilágosodott bennem mostanában, köszönhetően annak a két angyalnak, kikből egy közelről, egy távolról igyekszik rávilágítani arra, hogy hol is volt kezdetektől fogva a hiba. Ránézek a cigarettára, és nem tudom, mi benne a jó. Már nem kell. Marilyn Manson sem olyan, mint a régi.

De azért a Metallica örök.

Szerepjátékról meg annyit: Az egyensúly kezd helyreállni.

A sokat csépelt, és csalt Born to be Wild ismét régi fényében ragyog. Köszönöm.

Te sima, tükrös, ezüstfényű penge,
A hold színében csillámló acél,
Éledet hegymély vén kovácsa fente,
Gyermekkorodban elöntött a vér.

Metsző légy és rugalmas, harcra készen,
Ez volt amiért megtették, a Cél,
Egy szolgatestbe, izzásod hevében
Mártott téged az alkotód azért.
Egyik oldalon mély vércsatorna rajtad,
A másikon egy rúna díszeleg,
Varázserőt rejt, ősi-vak hatalmat,
Ártó igézet bűve jár veled.
Ki tudja már, honnan való e jelkép,
Miféle éjsötét korból ered,
Hány rettegő ember kemény keservét,
Okozták véle régi istenek?
A balfelén e díszes markolatnak,
Smaragd, rubin, ezüst és kalcedon,
Akár verejték cseppjei, fakadnak,
Fehérlő gyöngyök egyik oldalon.
Vicsorában a rőtvörös hüvelynek,
A sárkányvérben edzett borzalom,
Ki rátekint, a rémületbe dermed,
Győzelmet vett, akárhány bajnokon.
Forgattak téged száz gyilkos csatában,
Ivott pengéd patakszámra vért,
Gyönyörködött a sápadt-rút halálban,
Repedt nyomában százezernyi vért.
Ám páncélt, csontot, kardot, láncos inget,
avagy másik sújtó kardot ha ért,
Akár szilárdan álló sziklaszirtet,
Ki nem csorbult éled még azért.
Nagy harcosok, derék hősök viseltek,
Pengéd vasára vésték nevüket,
Akár szemük világát, úgy kezeltek,
S – talán ezért – túlélted mindüket.
Hol orv gyilok lesből csapott le rájuk,
Hol nyílt tusában lelték végüket,
Hol túlerő okozta a haláluk,
Így s úgy; a győző elvitt tégedet.
Volt, hogy velük temettek el a földbe,
S te ott nyugodtál csendben, tétlenül,
A hullát felzabálták síri férgek,
Te megmaradtál érintetlenül.

 

Acélodat nem marta szét a rozsda,

Amíg egy szép napon aztán felül,

Sírbolt súlyos kőlapján motozva,

Legújabb gazdád elő nem került!

És ez, amely oly sokszor és kegyetlen,

Kíméletlen az élő húsba mart,

Amit rettegve féltek a hegyekben,

Mitől iszonyodott a messzi part.

Ez, amelyet évezredek sorában,
Számlálhatatlan nemzedék akart,
Időnek végeláthatatlan távolában
Az emberállat vágyálma: A KARD

Tegnap éjszaka unatkoztam. Egyszerűen égett a tüdőm, tele voltam energiával, és éjfél előtt pár perccel tényleg nem tudtam semmit sem csinálni. Égett a tüdőm, és olyan furcsa parázsló érzés volt a torkomban. Hetek óta nem szívtam tiszta levegőt, egyik alkoholgőzős koncertből a másik füstgépes buliba, cigi, pia, amit akartok. És most, este, volt pár olyan órám, amiben igazán nem tudtam miről gondolkozni. Szokásosan a Voidnak keresztelt belső démonom sikeresen nekem támadt, és igaza volt.

Hogy elüldözzem, lementem sétálni az utcára. Rég volt már olyan éjszaka a belvárosban, hogy az ég is tiszta volt, az eső sem csöpörgött, és a csillagok is látszódtak. Furcsán más volt ekkor a belváros. Illetve... a belváros, a Szabadság tér, a Lánchíd, a Fő utca, mindig is ugyanaz, de számomra... számomra most más volt. Más része jutott el hozzám, mint általánosan. Mikor nevetgélve, valami buliból jövet leszállok a 914-es autóbuszról az Arany János utcánál, rendszerint csak rágyújtok, átdöngetek a Szabadság téren, megállok, részegesen éneklek kicsit a szovjet emlékműnél, hazamegyek, és delíriumos álomba vetem magam. Amikor valami lelkizésből jövök haza 2-es villamossal, akkor leszállok a Kossuth térnél, és mire a gondolataim orkánjából fel tudnék nézni, már szintén otthon vagyok, és a dugi vodkámból töltök magamnak egy kortyok, és két sóhaj közt az alkohol marását élvezem.

De most, ma, nem ez volt. Most a Szabadság tér színes volt. Részeg gyerekek gajdoltak a játszótéren. A tömény pálinkaszag méterekre áradt tőlük, és a vízipipának is olyan tömény, illegális illata volt, amit mindig csak a rajztanárom irodájában éreztem, általános iskolában. Hajléktalanok mászkáltak, és kukáról kukára gyűjtötték össze az üvegeket, a volt MTV épület biztonságiőre meg sportot űzött abból, hogy bléjük kössön.

Én meg gondolkoztam. Látszódtak a csillagok az égen, legfőképp a Vénusz, aminek saját fénye van, és még a bús-borongós vékony esőmaradványfelhőkön is át tudott világítani. A Vénuszról sok gondolatom támadt, elsősorban a tavalyi nyár, meg kábé az utolsó nyolc-tíz nő, akire én Vénuszként gondoltam. Szép példája a degenerációmnak. Előbb a módszereimben csalódok, aztán a saját hitemben, végül már az igényem is lemegy, majd aztán azt is mérgekkel akarom teljesíteni.

Kicsit azért furcsa. Általában nőügyekben sosem volt szerencsém, ezt mindenki tudja rólam, aki akárcsak egy kicsit is ismer. Mindig olyan irányba haladtam tovább, amit rámkényszerített valami belső ösztön, vagy a revelációval kombinált visszautasítás, és végignézve ezeken... ez lenne a nagy kényszerítés? Régen még bókokkal próbálkoztam. Virágokkal, sétálással az Andrássy úton, a Népligeti parkban, a Normafánál, a Pesti rakparton naplementekor, és hasonlók. Érdeklődést tanúsítottam, beszéltem optimizmusról, motorokról, szerepjátékról, anekdotákról, történelmi eseményekről, versekről, és hasonlók. Jeleztem, hogy ebben a káoszos világban még van értelme előre nézni. De ettől a különböző kiszemeltek következetesen megijedtek. Optimizmus az nem divat, a motoros kultúra halott, a szerepjáték csak szerepjátékosoknak való, az anekdoták az internet saját találmánya, a történelem úgy is meg van hamisítva, aki verseket mond, az gagyi, a hasonlók pedig gyenge dumák. Manapság két ideál van arról, hogy egy férfi hogy nézzen ki: vagy legyen nyálas buzi, sírós érzelmekkel, meg nem értett zseni lelkialkattal, festett hajjal, kihúzott-borotvált szempillával, és hasonlók. Vagy legyen egy olyan bunkó módon macsó állat, aki a nőket lekezeli, és mindenkibe belerúg, mert ő annyira kemény, hogy ezt következmények nélkül megteheti.

Persze én reményeim szerint egyikbe sem tartozom, bár sajnos már veszek fel elemeket mindkét példából. Régen azt hittem, ha egy férfi mosolyog, és új határokat hódít meg, ha folyton előrehalad a veszélybe és káoszba, míg maga mögött mindig csak rendet és biztonságot hagy, ha hisz a szépségben, és ezt nem gyáva kimondani, ha nem ad az átlagos társadalom véleményére, hanem csak is önmaga szeretne lenni, és olyan dolgokat keres az életben, ami a saját önmegvalósításához kellhet, ha megfelelően empatikus, és figyelembe veszi egyének (és nem arc nélküli tömegek) véleményét, ha törődik más emberekkel, és segít nekik a bajban, együtt örül, együtt sír velük, és mindig nyújt egy segítő kezet, akárhányszor a másik a földön van, az egy olyan fajta képet fog kialakítani rólam, ami esetleg vonzhatja a másik nemet, hát... nem.

Minden olvasónak a figyelmébe ajánlom, hogy megfelelően sok tapasztalat alapján (amit én már szinte reprezentatívnak sorolok be) a fenti példa alapján összerakott személyiségmodell pusztán arra elég, hogy az emberből barátkurva legyen. Persze, az emberek örülnek neked, mosolyognak, ha meglátnak, és mindenféle apró-cseprő dologtól a legnagyobb legmeghatározóbb témáig mindent elmondanak neked, és egy idő után már kifejezetten téged keresnek, ha valami bajuk van, de te ettől még csak egy kihasznált barátkurva vagy. Te nehogy merj a másikra támaszkodni, mert hogy képzeled, hogy ő ennyire meg annyira le van terhelve, és még te is hozod a saját hülyeségeidet. Te ne merd elmondani, hogy szerinted mi a szép, mert csak ki leszel javítva. Te ne merd elmondani a saját vágyaidat, mert csak egy önző dög vagy, aki az egészet azért csinálta, hogy a saját kis beteg érzelmeit táplálja. Attól a másodperctől fogva, hogy ezzel a személyiségmodellel jelzést adsz róla, hogy neked is vannak érzelmeid, és vágyaid, halott vagy. Halott.

Persze, miután megöltek, mindenkinek bűntudata lesz utánad, de ez nem fog változtatni a tényeken. Meghaltak a versek, az anekdoták, a motorok, a történelmi példák, az univerzum is szűkül, és már nincsenek bókok meg virágok, hanem te is egy megfelelően gépzajosított industrial bulin tudsz csak úgy csajjal beszélgetést kezdeményezni, hogy a megnevezett csaj odajön hozzád, és kér tőled egy cigit, és te pont adsz neki, mert pont van nálad, hiszen meghaltál, és akkor már minek törődni a dolgokkal. És persze remegő térdekkel várod a következő bulit, mert ígértek neked indokolatlan mennyiségű táncot, az meg a baszás előszobája.

Hisz csak régen hitted azt, hogy a szerelem az egy megnevezhetetlen, definiálhatatlan dolog, de egyértelműen a legmagasztosabb érzelmek egyike, amit az ember átélhet, és az a pláne, hogy csak párban lehet igazán. Dehogyis. A szerelem a szegény ember találmánya, hogy így jusson ingyen szexhez.

A Vénusz is csak távolról szép. Sejtelmes-kékes-zöldes színe van, világít, esténként először őt látod, és utoljára veszel tőle búcsút. A Vénuszon a nappali hőmérséklet bőven 400 Celsius fok felett van, és akkora a légnyomás, hogy egy átlagos embert két pillanat alatt papírvékonyságúra nyomna össze, és még csúnya foltot is hagynál. Persze a Vénusz csak akkor bánt, ha már leszálltál a felszínére, ha túl közel mentél, addig meg csak csalogat és hív.

Én a Szabadság téren tarháltam egy taxisofőrtől egy cigarettát, rágyújtottam, és már nem égetett a tüdőm, és nem parázslott a torkom. A Vénuszról is leszakítottam a tekintetemet, láttam már elégszer, és szívtam már miatta eleget, inkább cigizem, nem érdekel. Lesznek majd még versek, szebb zenék, táguló univerzumok, virágos rétek, séták a Margitszigeten, séták a Fővárosi Állat és Növénykertben, és Industrial bulik, és doboz cigik, és csalódások, és sikerek is, minden lesz még. Addig meg néha fölkelek, és éjszaka sétálgatok az ezerarcú belvárosban, beszélgetek a belső démonommal, aki üvöltve mutogatja nekem a Vénuszt, kérdezve, hogy "Hát ezt akartad?", és nézem a csöveseket, és a virágos mezőket, és részegen dalolok a szovjet emlékműnél.

Voltam kinn Metallica koncerten.

Nos, a téma érdekesen történt, az egyszer biztos. Az a lényeg, hogy a Stadion, amelyikben a koncert volt (meg nem mondom melyik, annyi van azon a környéken, hogy beszarás), ott szoktak lenni eddzőtáborok. Az eddzőtáborok miatt a stadion épületében van egy hotel. Nem írom le melyik, mert visszanyomozzák, és megölnek. És annak az egyik alkalmazottja ott dolgozik. Beírt engem, mint ottlakót, hogy én a Hotelben lakom azon a napon. Mivel ott lakó voltam, ezért kaptam jegyet, és szabad bejárásom volt a VIP szektorba, és így néztem végig a koncertet.

A legjobb számok, a legjobb geg-ek, beszólások, ígéretek, hogy gyakrabban jönnek, tüzijáték, és pirotechnika. Kibaszott jó volt.

Voltam lenn Tatabányán. A dolog úgy nézett ki, hogy egy bizonyos Ashi Valkonien születésnapja lett esedékes, ezért egy kisebb hepajt rendeztünk a tatabányai erdőben. Ashi, Marinda, Kanix, nomeg: én. Ez meg is történt: jó volt. Kapuéra, bírkózás, kardozás, tábortüzezés, énekelés, vodka, fear factory, call of cthulhu.

De a bizonyos téma előtt volt egy kapuérás Mestre (igen, így írják) találkozó. Kis kapuéra bemutató, játék, meg minden, erre Kanix elhívott. Be is álltam játszani, szórólapot is osztogattam, nagyon nagyon jó volt. Beleszerettem a kapuérába, na. Nagyon játékos, csapatépítő, szórakoztató, és adrenalin termelő, meg jól néz ki. És kurva nehéz elsajátítani, de ez legyen a legkisebb baj.

A szülinap és kapuéra jó volt, csak anyagi helyzetem egyre rosszabb. Tatabányára bliccelve, haza meg kölcsönjeggyel jöttem (thx Kanix), szóval érzitek. Kaptam asszem egy kisebb gyomorrontást, dehát majd kiheverem. Túlélem ezt is.

Én mindent túlélek.

A szerelem olyan mint a fájdalom. Megkapod az ütést. Még nem fogod fel, hogy fáj, talán még azt se, hogy megütöttek, mással vagy elfoglalva. Beszélgetsz, tervezel, alkotsz, támadsz, visszavonulsz, menekülsz, írsz, olvasol. De az ütés megtörtént, a fájdalom ott van, és ott is marad. Mikor hazaérsz edzésről, munkából, olvasásból, minden fentebb felsorolt tevékenységből, és épp egyedül vagy a zuhany alatt, megmutatkozik. A napi tisztálkodást végzed, lemosod magadról a koszt, és a kosz eltűnik, a fájdalom nem. A tiszta víz mutatja: vérzel, és a fájdalom már ott van, nem tudod ignorálni. Valami isteni lény az ember elméjét (amivel mindennél többre tartja magát más lényeknél) olyanra farigcsálta, rajzolta, és forrasztotta, hogy a fájdalmat minden másnál jobban érezze. Mindennél. A fájdalom ott van. Nem tudsz beszélgetni, tervezni, alkotni, támadni, visszavonulni, menekülni, írni, olvasni, mert fájsz. A fájdalomra gondolsz, hogy miért kaptad. És hogy kitől.

A fájdalom ott van, és Ő okozta. Ő furcsa ember. Több arca van. Néha hosszú barna haja van, máskor rövid szőke, hangja hol trillázóan dallamos, hol nyugodt. Néha klasszikus zenét hallgat, máskor legszívesebben valami hatalmas elektromos zajszennyezés valamelyik válfajára szeretne őrjöngve tombolni. Néha tud franciául tökéletesen, máskor az angolt is kaparva érti csak meg. Hol majdnem veled egymagas, néha alacsonyabb, de a fájdalmat Ő okozta. Fáj ha melletted van, mert tudod, hogy elveszítheted, fáj, ha nincs melletted, mert már el is veszítetted. Néha még azelőtt, hogy megszerezted volna. Egészen addig Ő ugyanolyan átlagos ember volt, mint mindenki más. Együtt söröztetek, beszélgettetek, vívtatok, sétáltatok az erdőben,  és kacarásztatok az alkalom szülte vicceiteken. És mi változott? Semmi. Ugyanúgy söröztök, beszélgettek, vívtok, sétáltok, és kacarásztok, de valami mégis más. A fájdalom tenné? A fájdalom mellékes, az csak egy tény, egy faktor, egy ostoba inger.

Ő tényleg furcsa ember. Némely alakjában azt mondja, hogy hagyd békén. Néha azt mondja, hogy maradjatok inkább barátok, máskor azt mondja, hogy barátok se maradjatok. Sokadik formájában nem is mered megszólítani, nem mered megmutatni sebeidet, és a kéznyomát, hogy igen, ezt ő okozta, csak némán folytatjátok a sörözést, és te közben fájsz. Néha arra gondolsz, hogy ezt kéne tenni, vagy azt kéne mondani. Ő biztosan szereti a virágot, a színházat, egy jó kiállítást, egy fergeteges koncertet. Aggódsz Miatta. Folyamatosan. Ő ugyan nem gondol rád úgy, de ha gondolna, ő sem mutatná ki. Néha fájsz, és nem Vele foglalkozol, hanem valaki mással, mert vele legalább biztonságban vagy, ha nem is gyógyír a fájdalomra, a seb marad, de ő talán egy aszpirin lehet. Néha ő azt mondja, hogy igen, és Ő meg azt, hogy nem. És futnál a gyógyír felé, de Ő már nem szeretné, mert te aszpirinoztál. Néha az, meg az, meg amaz azt mondja Neki, hogy ne is gondoljon rám. Néha azt, hogy igen. Néha Ő nem is egy ember, hanem kettő vagy három, és olyankor nem tudod, hogy melyik lehet az igazi, a három együtt... de úgy meg nem ugyanaz, nem fájhatsz három ember miatt, hisz csak egyikük Ő, csak egyvalaki ütött meg. Ő néha barátként gondol rád. Néha úgy gondolja, hogy alatta állsz, mert kor, mert rang, mert iskolatípus. Néha Ő úgy érzi, hogy közel áll hozzád, noha nem úgy, mintha megütött volna, hanem mintha megsimogatott volna, akár egy szerető testvéri kéz, és csak te, egyedül csak te tudod, hogy mi is történt igazából. Néha Ő azt mondja, hogy igen. Együtt vagytok, és ütitek és simogatjátok egymást, de az arc később megváltozik, Ő már más hajszínt, ízlést, és nevet visel. Hol A-val kezdődik a neve, hol C-vel, hol két szótagból áll, hol sokkal többől. Ő lakhat hozzád közel, lakhat tőled távol, akár egy ország is elválaszthat titeket, a fájdalom benned van, és nem valahol másutt.

Néha arra gondolsz, hogy hülye vagy, hogy kimondtad. Néha arra gondolsz, hogy hülye vagy, hogy nem mondtad ki. Néha Ő, aki megütött, szintén szenved, őt is megütötte, valaki Más. Néha a valaki más sokkal embertelenebb, mint te valaha is lennél, de Európa a bűn kultúrája. Más lehet ostoba. Más lehet gonosz, bunkó, más pofozhat, hisz ő szokott, aztán ott hagyhatja a földön az embert. Más bárkibe beletaposhat gond nélkül, hisz "ő már csak ilyen", ő rúgni szokott. Más csak egy elnyűtt bohóc, aki túl nagy cipőt kapott, és ebből rögtön jogot formál magának, hogy rugdossa az embereket. Neked azonban erényesnek kell maradnod, de túl erényes vagy. Te nem mernél pofátlanul udvarolni. Ráerőltetni a társaságodat Rá. Te nem használnád ki Őt, a saját lelki zavaraid miatt. Te nem okoznál kárt Neki azzal, hogy a saját vágyaidnak, saját szeretetednek élsz, hisz te Őt szereted, és nem magadat. Te nem is gondolnál ilyenre. Te féltékeny vagy, de inkább hónapokig csöndben maradsz. Nem hozod el a témát. Mosolyogsz. Megerősíted ezerszer ezredjére is Őt, hiszen Ő az, akit szeretsz, és azt szeretnéd, hogy stabil maradjon, és boldog... akár nélküled is. Ő aztán boldog lesz, de hirtelen alakot vált, és újra boldogtalan. És te segítesz. Újra. És újra. És újra. És újra, és újra, és újra, miközben saját magaddal sose törődsz, mert Őt szereted, és nem magadat. Te csak egy vagy a sokból, Belőle viszont csak egy van.

A szerelem olyan mint a fájdalom. Nem a fájdalom a lényeg, a fájdalom nem magát generálta. Azzal foglalkozol, és csakis azzal, aki okozta.

Ma voltam melózni. Egy bárzongoristának valami promovideóhoz kellett a hangsávot rögzíteni. A bárzongorista egyszerű, de a maga módján művelt, vidám, intelligens, a gazdasági világválságtól sok téren szenvedő ember. Kiegyezett órabérünk 1500 ft volt, ez akár soknak is tűnhet, de a hangjegyekkel és az elektronikával való vesződésért ennél sokkal többet is el szoktak kérni a "nagyok". A pénzbeli fizetés csak képletes, ugyanis egy elektromos audiotechnikai eszköz (MIDI - USB interfész) árát dolgozom le, előbb-utóbb az én tulajdonomba fog jutni.

Nameg a fizetés további része egy doboz cigaretta is volt. A doboz cigarettát szégyellem. Klasszikus piros Davidoffot vettem. Finom cigi. A jó édes kurva büdös istenit, különbséget tudok tenni szar cigi és jó cigi között. Hát idáig süllyedtem. Sebaj. A sok stressz meg minden mellett a cigi már nem szimplán stresszoldó: a napi működés részévé vált az étel-ital-ürítés-szexualitás kombó mellé. Elég szar módon élem most az életemet, az vesse rám az első követ, aki még nem volt annyira padlón, hogy hülyeséget csinált volna. Az én hülyeségem úgy tűnik, permanenssé vált közben, hát rosszul választottam.

Tegnap kilenc, ma hat oldal házi feladatot írtam. Kurva nehéz volt. Mára kellett leadni, különben bukok két tárgyból (amúgy jegytől függetlenül). Mindenesetre a késve (pontosabban egyáltalán nem) leadott házifeladatok miatt a kirótt anyagi büntetés 32 Euro, parasztosan szólva 8640 jómagyar forint, ezt valamikor be kell fizetnem, Majd ösztöndíjból. Milyen iskolába járok? Hát ilyenbe.

Az érzelmi életemmel most egész jól vagyok: ignorálom. A cigi segít ebben. Tulajdonképp hasznos találmány, a tüdőrák miatt meg nem aggódok: pesti vagyok, az jön magától, ez ilyen nem szabadon választott flaw.

Hétfpn érettségi magyarból. Nem aggódom miatta. Csütörtökön matematikából. Azért még annyira sem aggódom. Szerdán (ami a csütörtök előtt van, ergo bontom az idővonalat) meg kurvára, fogalmam sincs hogy fog összejönni az ötös, ami a cél. Egyetemre idén nem megyek: szakmai év az iskolában. Ha nem kéne fizetni a házilemaradásokért, tulajdonképp egész szeretném a szakmámat. Szeretem az iskolámat, de a gazdasági világválság minden egyes szarát a diákokon vezetik le.

A lelkemet eladnám pár bíztató szóért.

Pangloss vétel.

Valójában szombatról vasárnapra ez már a harmadik Cyberpunk 2020 mesélésem volt, kezdek belejönni azt hiszem. Kada, aki profi szerepjátékos, még mindig nem hagyta abba a mesélésekre járást, ami nála azt jelenti, hogy a téma megüt egy szintet, Kryx meg aki kezdő játékos, gond nélkül elhiszi, hogy jó mesélő vagyok. Remélem egyszer találkozik majd egy igazán jó mesélővel, mert ha igen, akkor köztem és a jó mesélő közt az lesz a különbség, hogy az én fejemről folyni fognak a borsószemek, mert le lettem hányva.

Írok amúgy MAGUS kalandmodult, meg szerkesztek térképet, és az eddigi anarchista szerepjátékmesélő mentalitással szemben ezúttal kidolgozok helyszíneket, vallást, njk-kat STATISZTIKÁKKAL, szóval jóság lesz. Előreláthatólag Dorten, Eglár, Ichigo, Kada, Kryx, és Shinji fog résztvenni a kalandokon, bár a fene tudja, hogy ki lesz hajlandó a másikkal együttjátszani kérdéses még a helyszín, meg úgy egyáltalán minden. De dolgozom az ügyön, szeretnék végre egy jó D20-as MAGUS kalandot mesélni, és tarolni egyet, és elhinni végre magamról, hogy jó mesélő vagyok.

Szerepjáték geekkedésen túl: érettségi. Na igen, ez emészti fel minden időmet, Lenin is megmondta: tanulni, tanulni, tanulni. Meg még egymillió oldal leckehátralékom is van, amihen naaaaagyonnincs kedvem, de ez van. Többen panaszkodtak, hogy kissé eltűntem mostanában, nekik mondom, hogy igen, ez így van, mert a rendelkezésre álló szabadidőm mennyisége szigorúan monoton csökkenő, és közelíti a nullát, a végtelenben talán érinti is.

Érzelmek: megint kezdek hadilábon állni saját magammal érzelmek terén, az a baj, hogy a múlt szíve szerint ismételné önmagát, a játék ugyanaz, csak a szereplők változnak. Most legyek ura a helyzetnek? Vagy próbáljam meg a szerencsémet, és tegyek tönkre pár jól működő felépített dolgot valami mégjobb reményében? Nem tudom. Kaptok verset is, tudom, jellemhibám, hogy mások verseivel akarom elmondani a saját panaszomat.

Szabó Lőrinc : Szegénynek lenni s fiatalnak

Száraz parafa már a nyelvem,
minden szép eltorzul szememben,
jobb a némának, jobb a vaknak, -
mert rettenetes ennyi vággyal
szegénynek lenni s fiatalnak.

Voltunk vad, hívő, ifjú hordák,
s felkoncoltak... A vén okosság
győzött? isten? vagy csak egy gaz trükk?
Rettenetes sors, hogy a harcot,
mindig hiába, újrakezdjük.

Rettenetes csak várni mindég,
tűrni rabságod, örök ínség,
nem érteni, a hiba hol van,
s csodát akarva és teremtve
mindig elterülni a porban.

Rettenetes – gonosz kép, tűnj el! –
harcolni régi mesterünkkel,
vagy tisztelegve nézni, hogy vág
arcunkba keze, és amely
valaha őt érte, a korbács.

Óh, részt kapni minden örömben! –
Fúlj meg, lélek tüze... De nem, nem,
ez csak düh, a régi átok:
tanulnunk kell, testvéreim,
újak, indulók, proletárok!

Mert valamit mi nem tudunk még,
ezért kell fájni s bukni mindég,
ezért sír bennem is a vad dac:
hogy rettenetes, rettenetes
szegénynek lenni s fiatalnak.